« On rougit de rire devant cette publicité digne d’une grande mascarade gay (fesses moulées, musculature bandée, épilation laser et séances d’UV) censée renforcer l’identité hétérosexuelle (...) Pour continuer à s’affirmer comme modèle autorisé, ils ne font que reprendre à leur compte les codes éculés de l’homosexualité. »
Na de jó, hogy akad miről okoskodniuk. Mellesleg én is akarni lenni most azonnal na de gyorsan genderszakértőnek hajajaj !!!
S szerint nem tudok pozitívan gondolkodni.
A koraesti tengerparti sétákban az a jó, hogy még nincs este, de már majdnem, kiürül a part, meg a víz is, enyhülnek a fények, csak hullámcsobogás van. És bele lehet tocsogni a jéghideg vízbe, térdig felgyűrt nadrággal, ami úgyis minimum combközépig vizes lesz, lazán vállra dobott cipővel, zsebből kikandikáló zoknival, misztrál ellen illuzórikus védelmet nyújtó sapkával...
A koraesti tengerparti sétákban az a jó, hogy a hullámok ritmusát követve lehet sasszézni a durvaszemű homokon, ütemes cikkcakkban, s beletántorodni abba a félmásodpercre, ahogy a tengerbe visszatérő hullám magával rántja a fövenyre merészkedő tajtékot, mintha valami szeszélyes óriás húzná ki talpam alól e nedves szőnyeget, hogy aztán rögtön megbánja és újra visszagördítse, hófehérre mosott puha habbal...
A koraesti tengerparti sétákban az a jó, hogy csuromvíz nadrágban vacogva lehet hazasétálni, vádlira száradó sócsíkokkal, s meleg zuhany alatt lemosni a kéket a számról, míg S a konyhában fűszeres forró csokit gyárt, hallom a csészék csörrenését, miközben megfontolt hullámokat rajzolok a párás tükörre...
"Hier sitz ich, forme Menschen
Nach meinem Bilde,
Ein Geschlecht, das mir gleich sei,
Zu leiden, zu weinen,
Zu geniessen und zu freuen sich
Und dein nicht zu achten,
Wie ich!"
Az ágyazás körüli zűrzavart enyhítendő – mert persze egyesek még egyszer, utoljára le akarnak siklani a yetivel a pingvinek között, na de méééég egyszer, mert most nem nyertek – H fejére szórom a takarót, párnát, miegymást a galériáról, elég meggondolatlanul, mert azonnal utánam szökik, hogy hangosan vihogva a békésen ágyazó S fejéhez vágja a nagypárnát, aki eszméletét vesztve zuhan az ágyra, és halkan nyöszörög, hogy neki egy csókra van szüksége, anélkül nem tér magához... ’tisztára mint Fiona’ kuncogja H a fülembe, ’menj, adj neki egy puszit.’ ’Nemnemnem’ nyöszörgi S a földszinten, ’inkább H adjon puszit-’ ’Neeeeeeeem’ szakítja H a dobhártyámat, és itt következik az este fénypontja, harsonák-fényszórók ide, ’K adjon puszit, de K adjon puszit, elle est le prince charmant!!!!!!’ aztán már csak nekem teszi oda magyarázatként, ’én a nagy mérges oroszlán vagyok’...
A következőekben a nagy mérges oroszlán megsértődik prince charmantra amiért az Fiona helyett az ő homlokára nyom puszit, és határozottan felszólítja Fionát, hogy azonnal jöjjön és szerelje le egy puszival a herceget, mert ez így egyáltalán nincs rendjén, majd békülékenyen nyakon ragadja a jókedvű herceget és közli, hogy Fiona ma éjjel vele alszik, mert ő ugyan nagy és mérges, de egyben sötétben félő oroszlán is, majd jelentős diplámáciai érzékről tanulságot téve lepottyant még egy párnát a földszintre, és félretéve oroszlánosan reszelős hangját odabúgja a tiltakozó hercegnek: ’látod, van három párnánk, ha jól viselkedsz, velünk alhatsz’...
Schwarze Milch der Frühe wir trinken sie abends
wir trinken sie mittags und morgens wir trinken sie nachts
wir trinken und trinken
Asszem meg fogom nézni a 'Man to man' című filmet, amint errejár. A France 2 leadott róla egy dokut, éjféltájban persze, de nálam lassan bevett stratégia a késő éjjeli műsorok becserkészése, így aztán rátaláltam.
A srác, aki Toko-t játsza, egy kb. 10 éve Kinshashában (Kongó) élő pigmeus, Lomama Bosekinek hívják. Egy, a kongói tv-nél dolgozó bantu hölgyemény ajánlja a stáb figyelmébe a kinshashai piacon mindenféle alkalmi munkából tengődő Lomamát, és elég gyorsan befészkeli magát Lomama ügynökének szerepébe. A forgatás alatt nem csak a jeleneteket veszi kamera, hanem a színészek és környezetük apró-cseprő történeteit is, így Lomama és 'ügynöke' beszélgetéseit is, amit mellesleg senki sem ért, mert lingala nyelven folynak. Marant, a rendező csak pár hét után jön rá, hogy Lomamának hosszan fogalma sem volt arról, mi folyik körülötte, így pl. azt hitte, hogy valóban meg fogják ölni a forgatáson, mint ahogy a filmben is, hogy 'ügynöke' kvázi megtiltotta, hogy beszéljen a fehérekkel, mert azok gonoszak, hogy az ügynökén keresztül nekiszánt pénzből egy fillért sem látott, miközben a családja épp éhenhal, etc... A doku végén persze minden jóra fordul, a bantu hölgy Angliában lelép a stábtól és ottragad, Lomama hazamegy, végre ellátogat 10 éve nem látott falujába és segíti ottmaradt rokonait, házat vesz Kinshashában és nyit egy butikot, csupa könnyes morális tanulság.
Jók ezek a hétköznapi rasszizmusok, amik ilyen őszintén belemondódnak a kamerába, utólagos belátással vagy anélkül. Itt van pl. a rendező és csapata, akik gond nélkül beveszik, hogy szükség van egy ügynökre, aki majd közvetít köztük és Lomama között, mert a fehérek ugye nem ismerik a szokásait meg a gondolkodásmódját meg akármijét, mintha Lomama valami más világból érkező lény volna, akivel nem lehet csak úgy fésztufész akármit is tenni, majd rossz lelkiismeretét azzal a boldog felismeréssel ápolja, hogy lám, még a bantuk is lehetnek rasszisták. Vagy Lomama elejtett megjegyzései arról, hogyan kezelik a pigmeusokat Kongóban, amire jól rímelnek 'ügynöke' fehérek között elejtett félmondatai.
A legütősebb jelenet a bantu csaj és egy francia újságíró beszélgetése Lomamáról, ahol az előbbi hosszan fejtegeti, hogy a pigmeusokban nem lehet megbízni. « Lomama bármire képes. Az, aki hozzászokott az erdőbeli élethez, úgy viselkedik, mint egy állat. Nem képes uralkodni magán. Üvölteni fog, vagy felkap egy kést... » A fickó kicsit elbizonytalanodik, de a feje bólogatásra biccen : « Még Lomama is, aki már 10 éve Kinshashában lakik ? » A bantu csaj válasza határozott : « A vérében van. »
Második napja vacakolok a Laokoonnal (éljenek a komoly tudományok), aztán a vége felé újra rácsodálkozom a 'büdös és rusnya hottentották' kapcsán elejtett apró elméleti táncra, nahát, hányszor olvastam az elmúlt x évben s eddig fel se tűnt igazán, most meg egyből kiszúrja a szemem, nahátnahát. És most meg is vagyok patkolva zoo humain ügyben, mindjárt érdekesebb a dolog, elő guglival, mi hír a témában. És a gugli (többek között) ezt tudja mutatni :
Tight young girls
’... hotcandies hotelitalia hotest hotpants hotsprings hottentot hottie hotty ...
leon leona leotards lesbi lesbianas lesbines lessing lessons letha lets ...’
Tight young girls
’... conversing passing lessing caressing dressing undressing underdressing ...
foot barefoot shoot photoshoot depot spot honeypot rot trot hottentot except ...’
Minden út Rómába vezet, vagy mi. Az azért vicces lenne, ha Kantnál is ezt dobná ki, mindjárt rákeresek... :o))
ps. kantnál az első 45 találatban nincsenek vonzó ifjú hölgyek.... tudnak ezek valamit...
Véletlenül belesek egy chatbe, erre tessék:
will :
az alkotmánytervezet megjelent sms nyelven, ilyen cuki dolgokkal, mint pl . '6Tm €p1 2 bank 100tral'="système européen de banques centrales", 'drwa 2lom'= "droits de l'homme".
Van ám még szótár, meg regény, meg nagy és költséges kutatás, meg ellenszervezkedés is. Én nyomi vagyok, nem smsezem eleget, csak ilyeneket tudok:
a2m1 - à demain / a b1to - à bientôt ! / C b1 - c'est bien ! / G1id2kdo - j'ai une idée de cadeau / GPT lé plon - j'ai pété les plombs / C pa 5pa - c'est pas sympa ! / kestufé, kétufé, kestufou - que fais tu ? / ti2 - t'es hideux / keske C - qu'est ce que c'est ? / koi29 - quoi de neuf ? / GT o 6né - j'étais au ciné / VrMan - vraiment !...
Aki ezt megfejti, becsszóra érdemel valamit : valeri Js1/4 Dst1 ; ezt meg én szenvedtem ide : lSb1.
Ez itt nem túl blogképes, belátom, de napok óta zakatol és makacsul kikéredzkedik.
„Asszony ne viseljen férfiruházatot, se férfi ne öltözzék asszonyruhába; mert mind útálatos az Úr előtt, a te Istened előtt, a ki ezt műveli.” (5Móz 22,5)
Moncadai Ágnes, Bohémiai Angéla, Apollonaris, Athanasia, Euphrosina, Hilaria, Marina, Matrona, Pelagia, Thecla, Eugénia (lásd femmage poszt), Zsuzsanna, Teodóra, és még lehetne folytatni azon női szentek névsorát, akik vagy átmenetileg, vagy életük végéig ’férfiként’ keresték az üdvözülés; úgy is szoktak rájuk hivatkozni, hogy a transzvesztita szentek. Egyiptomi Mária a sivatagban válik androgin figurává, Perpétua látomásában gladiátorrá változik s így mérkőzik meg az ördöggel, Galla, Paula, Wilgefortis (lásd a képen), Kümmernis tisztaságuk védelméért imádkozva növesztenek szakállt s feszíttetnek keresztre.
Jut eszembe utólag, volt különdíjas móka is, az OK Coral nevű, nagyon hülye négyéveseknek kitalált vidámpark jégkrémstrandjának reklámtáblája, mely a fallikus formájú Pussy fantázianevű terméket ajánlotta; én mindenáron be akartam nevezni egy Pussy Géant-ra (többféle ízben), de S korántsem gyöngéden elvonszolt a tetthelyről, s így tapasztalat híján maradtam. :o((
(Ha lenne szkennerem, megosztanam mindenkivel a látványt, de így bemondásra kell elhinni.)
Ceterum censeo J csináljon végre blogot!!
Váratlanul ránkszakadt az ég, heves eső és hideg formájában, brrrr, és a bodzatea is fogyóban (khmmm), és egyre reménytelenebb állapotban nosztalgiázom napsütésről és esti tengerparti piknikekről... És igazán izgatottan várom a turistaszezont, mert az igazi nyarat jelent, és új nyári divatot, vagyis felhőtlenül átröhögött hosszú perceket... tavaly a flitteres pussycat feliratú pólók voltak a menők, az összes 8 és menopauzás hőhullámot sikerrel legyőző évjárat közötti nehézbombázó ilyenben feszített. Saját bejáratú kedvencemet az itteni legnagyobb, finom homokkal feltöltött és leginkább heringesdobozra emlékeztető strandon gyűjtöttem be: van annál szebb, mint egy rózsaszín, tűsarkú vászontornacipő???
Ps. Napelemeim lemerülőben.
ceterum censeo J csináljon végre blogot!
Vannak néha napok, amikor egészen váratlanul súlya lesz a dolgoknak. Ma például S egészen váratlanul rámcsörgött, pedig tudja, hogy a könyvtárban nem tudok telefonálni. Így aztán visszaadtam a könyvemet, kiküzdöttem magam az utcára, át az elektromos kölcsönzőpadokon, elektromos biztonsági kapukon és egyáltalán nem elektromos biztonsági őrökön, hogy aztán azt susogja a telefonba, ’én még mindig a vizsgára felügyelek, nem is tudok beszélni most, csak azt akartam tudni, ugye minden rendben?’
Így aztán maradt két üres órám előre megbeszélt randevúnkig, és lelkierő híján letettem az újabb visszaküzdésen, herótom van a biztonsági kapuktól, állandóan rámberregnek, mert mindig lapul legalább egy kölcsönzött kötet a hátizsákomban, vagy ha mégsem, akkor valami más, mint legutóbb a helyi szupermarket elhagyásakor a két órával hamarabb a kertészeti szakbolban vásárolt kerekcukkini magok, amit aztán elég nehéz volt elmagyarázni a biztonsági őröknek, mert ha berreg a kapu, akkor oka is van berregni, de aztán győzött szerintük bájos ír akcentusom, és egy ejnyebejnyével megúsztam, pedig szigorúbbra indult a dolog...
Céltalan lődörgésem valahogy a Gibertig tartott, és akkor valamiért úgy döntöttem, megnézem az utcára kipakolt könyveket, pedig máskor messziről elkerülöm a polcokat, önvédelmi megfontolásból, mert a kávé-szendvics-metrobérlet háromszögbe már nem fér bele a könyvvásárlás, hiába, kéne valami rendes munka. Na de ma délben már túlestem a kávén-szendvicsen, és még mindig volt két euróm, ami annyira képtelen összegnek tűnt a Gibert áraihoz képest, hogy valami hirtelen megtalált merészség odanavigált a könyvkupachoz, ahonnan egészen váratlanul rámköszönt egy ragyogóan új Lichtenberg Aphorismen. Kézbesimuló, jóillatú, két euró. Le voltam véve a lábamról. Már majdnem beléptem fizetni, amikor egy újabb megmagyarázhatatlan roham nyomán újra beletúrtam a kupacba. Csupa angolnyelvű ponyva, csoda, hogy ez az egy Lichtenberg belekeveredett, motyogom biztatón magamnak.... Aztán hopp, egészen váratlanul ki néz velem farkasszemet? Egy francia bulldog emésztőcsatornáját többszörösen megjárt, s ennek nyomán kifejezetten megviselt Willa Cather, az Alexander’s bridge. Két euró.
Miközben ott álltam fejcsóválva, kezemben a két könyvvel, az jutott eszembe, hogy néha egészen váratlanul ránk köszönnek ilyen lehetetlen helyzetek, mint ez is, és hogy egyik kezemben ott van mindaz, amit elvileg végérvényesen otthagytam Pesten, a másikban meg mindaz, ami miatt tulajdonképpen itt vagyok, és újra végig kell játszanom, még ha szimbolikusan is, a pontosan két évvel ezelőtti választásomat.
Aztán még az jutott eszembe, hogy Cardanus szerint az ördög néha egészen váratlan formákban is tud kísérteni (bár van valami agyament csavar a történetben a megkívánás kritériuma kapcsán), s úgy látszik, ebbéli szokásáról nem tett még le.
Viszont lett egy új könyvem.
Ceterum censeo J csináljon végre blogot!!
A Syndicat national de l’Edition phonographique végre elismerte, hogy a StationRipper (www.stationripper.com) használata teljesen legális, amennyiben személyes használatra rippelünk. :o))
Ceterum censeo J csináljon végre blogot!!
Megint belevertem a fejem abba a szivesen hanyagolt ténybe, hogy nincs ez még olyan jól lezárva, mint ahogy hinni szeretném. Ami mondjuk két év magasságából elég kétségbeejtő. Az egyetlen jó pont, hogy alapvetően jól szórakozom a saját vinnyogásomon..... bár kezdek az agyamra menni az állandósuló öncikizéssel.
ceterum censeo J csináljon már végre blogot!!
Mega pedofília-per. Ügyészi kérdés az egyik fővádlotthoz, Patricia M-hez (akit gyerekkorában éveken keresztül használt az apja): ’Miért alapított családot Franck V-vel (akit gyerekkorában éveken keresztül használt az apja)?’ Patricia: ’A szomszédasszony bemutatott neki.’ Ügyészi értetlenkedés: ’Na de így nem szokás házasodni!!!’ Hö-hö.
Nyolc középiskolást csaptak ki, mert blogjukon túl erős hangnemben bírálták tanáraikat. A szülők nem értik, miért. A diákok beismerték, hogy elengedték magukat. A tanárok meg pert fontolgatnak. Amióta GyP is csattogtatja az ostorát, én már meg se lepődöm.
Sartre szájából eltűnt a ’gros module’, a 10,5 milis Boyard, amit tonnaszám szívott a l’Etre et le Néant írása közben, hála a Bibliotheque nationale de France ügyeskezű munkatársainak; egyszer már eltűnt, de akkor korántsem virtuálisan, hanem a dohányboltok polcairól, kátrányügyi megfontolások következtében, ’A dohányzás öl’, üvölti a 8,7 milis Gauloise doboza még most is, a Boyard meg azt hömmögné, ha tudna, hogy van, ami ezek szerint jobban öl, még virtuálisan is.
Már nem lehet csak úgy vacsorázni a reklámokon, da Vinci után szabadon... a Marithé et Francois Girbaud plakátok lekerültek a hirdetőoszlopokról, pedig ilyet a VW Golf kampányban is műveltek, évekkel ezelőtt, igaz, akkor csupa hímnemű szereplő domborított, most meg nem átalkodtak nőket asztal köré ültetni (kivéve azt a félmeztelenkedő pasit, aki szégyenlősen omlik az egyik tanítványhölgy vállára), ezért aztán lehetett gyorsan bíróságra szaladni, blaszfémiát sikítozni és... nyerni.
Az incesztus ellenes kampány sokkfotója sem járt jobban, igaz, itt még per sem volt, a BVP (Bureau de Vérification de la Publicité) már a megjelenés előtt kiszűrte a maciját szorongató s tátott szájjal az ágyon elnyúló felfújható gumibabát/nőt, mondván, túl sokkoló. Micsoda meglepetés, nahát, tényleg.
Jó ez a preventív móka, így lett kiebrudalva Gloria Friedmann kiállítása, Bourgeon, Loustal, Paringaux képregényei, etc., mert ’sérti a polgárokat’, ’nem felel meg a polgárok elvárásainak’, lásd Rabastens polgármesterének vagy Hubert Falco (Var közigazgatási főguruja) indoklását...
Tanulság: vannak pillanatok, amikor egészen otthon érzem magam.
"I have no humour to marry: I love to lie a' both sides a' th' bed myself; and again a' th' other side, a wife, you know, ought to be obedient, but I fear me I am too headstrong to obey, therefore I'll ne'er go about it. I love you so well, sir, for your good will I'd be loath you should repent your bargain after, and therefore we'll ne'er come together at first. I have the head now of myself and am man enough for a woman; marriage is but a chopping and changing, where a maiden loses one head and has a worse i' th' place. "
Ajaj, húsvét, régi rémálmaim egyike, sonka- pirostojás- hajnalilocsolókkiazágyból- krasznajamoszkva- bandiarészegszomszéd- triplahajmosás... most szendvicsszerűre sikeredett, kezdésnek lötyögős focimeccs a kölkökkel, fűfoltok a farmeromon, kékek a sípcsontomon, azért mégiscsak lihegek a végén, nem vagyok még csúcsformában.... zárásnak séta a parton, térdig tengerben, napba feszített vállal, még nem kezdtem el a szezont, bezzeg tavaly, februárban utánavetődtem A elúszni látszó OM-es gumilabdájának (amit aztán az idén egy kutya harapott ketté ugyanazon a partszakaszon, gazdája hirtelen távolba meredő szeme előtt, A zokogott is kicsit, inkább dühből, mi meg tehetetlenül álltunk, meg némileg megalázottan is talán, ki szeret tehetetlennek mutatkozni kiskorú rajongók előtt), lazán cipőstül-farmerestül, s a bátortalan napsütésben kimerészkedő családoktól benépesült strandon megállt az idő, ennyi tátott szájat rég láttam, amint másztam kifelé, hajamból-pólómból-nadrágomból-cipőmből patakokban ömlő tengerrel, boldogan ölelve a fonnyadt labdát, S csak a fejét rázta, A meg a homokban hempergett a röhögéstől, aztán haza kellett jönnünk átöltözni, s az anyósülés még napokig tocsogott a víztől, J mondta is, hogy ez a fejes szabadságvágyam felülmúlhatatlan megnyilvánulása volt, S szerint meg a hülyeségemé, na de most igazán jól viselkedtem, azt persze hozzá kell tenni, hogy kib**** hideg a víz, meg misztrál is van.... ami napi hangulatomnak akár árthatott is volna, az a köztes pár óra, családi ebéd címén... S nővérének pasija fél óra után sikeresen mámorba lőtte magát a pastis-bor párosítással, a pezsgőnél már félrebeszélt, az ülésrendnek köszönhetően nagyjából az én fülembe... fura móka az, amikor nagykorú pasik kizárólag életük azon 10 percével tudnak rendet vágni a teremtés inogni látszó gépezetében, amikor összehoztak két gyereket, nagyjából véletlenül, mert ahhoz túl kábák voltak, hogy gumit keressenek a fiókban... ma valahogy az is belefért, hogy szó nélkül zsebretegyem azokat a célzásokat, miszerint nekünk ehhez minimum Lourdesba kell zarándokolni... nem tudom, meddig alkalmazható még az óvatos szemöldökráncolással egybekötött lázas koncentráció mímelése, majd a teljes tanácstalanság, bocsnemértemmitmondsz?... lassan kezd hiteltelenné válni az ’én nem beszélni franciájul’ taktika... hát így, húsvét.
Mond ez valakinek valamit? Titkos ügyirat kezelés. Ifjúkorom egyik meghatározó élménye volt, amikor a Terimpex egyik osztályvezetője bonyolító-palánta koromban felvilágosított (jaj hogy szerettem én azt, amikor azt lehetett válaszolni az ostoba érdeklődésekre: „Én? Bonyolítok.”) a TÜK ügyosztály létezéséről. Innentől kezdve külön sportot űztem a titkos iratok beazonosításából, mert ugye ami a TÜK kezén átment....
Mindez egy könyvről jutott az eszembe, Aboriginal Woman Sacred and Profane (by Phyllis Kaberry, introduced by Sandy Toussaint and published by Routledge in 2003). Az új kiadás tartalmában szegényebb mint az eredeti, 1939-es kötet, vagy az 1973-as Gordon Press edition, pedig azt várnánk, azóta okosodtunk, hisz egészen az ötvenes évekig vannak ’first contact’-ok eleddig ismeretlen csoportokkal... Az előszó nem csinál titkot a kurtításból: "Following consultations with senior Aboriginal women, several sections of Karbery's original book have not been reproduced." Cool. Vidám példája ez a kontraproduktív cenzúrának, azon ostoba meggyőződésnek, hogy a kultúra valami statikus cucc, a mindenféle párbeszédet lehetetlenné tevő whitefellas/abos árokásásnak, a komolyan vehető tudományos teljesítmény haláláról nem is beszélve.
Mellesleg - ennyit a cenzúra hatásosságáról - a neten fenn ül a két kötet összevetése a tartalmilag változott oldalak jegyzékével....
Azon morfondíroztam el így beesteledvén, hogy Aranka főhadiszállásán miért is ráz meg minden egyes alkalommal Guðmundsdóttir kisasszony melleinek látványa... pedig...
Mittomén, hogy lehet megúszni a nyálba keveredést. Próbálom már egy órája, nem megy. Ha lenne használható gépem, most idetennék mankóként egy képet, de az is nyál lenne a végén, minden errejáró turista hasonló képeslapokkal fárasztja az irigyeit.
Két és fél óra fárasztó és végeredményét tekintve ad hoc menetelés után, az elvesztett ösvény keresésének reménytelen erőfeszítésétől zihálva, egészen váratlanul egy kétszáz méteres sziklafal tetején találtuk magunkat, alattunk és szemben a tengerrel. S ámulat és végkimerülés között ingadozva rogyott le egy megtermett kőlapra, én meg a saját pulzusom és a hullámok ritmusától kábultan léptem ki a szélére és dőltem bele a szélbe, hogy mint egy hipnotizált belevesszek abba a valószínűtlen türkizbe, ami lenn, a széthasított hófehér sziklák árnyékában fodrozódott. És akkor a lábam alatti mélységből hirtelen felcsapott egy gabion, talán egy-másfél méternyire tőlem ottragadt (down with the gravity) s hosszan lebegett a száradó garigue illatával töltődő levegőben, szürke tollcsomó két sejtelmes türkiz között. Farkasszemet néztünk, én a lábam alatti sziklát lassan elvesztve, ő hóna alatt a semmivel.
Talán egy századmásodpercre megkisértett a helycsere gondolata, talán nincs is más lehetséges válasz, mint a felkínált és rögtön visszavont gesztus. Zavaros. Abban a századmásodpercben érteni véltem.
Ez is egy kedves történet. 1886-ban M. C. Stevenson Washingtonba megy első számú zuni informátora, We’wha társaságában, aki gyorsan az előkelő körök kedvencévé válik, a lapok az indián hercegnő szépségéről cikkeznek, ő meg sző-fon az úri szalonok félhomályában, s szabadon jár-kel a női boudoirok dzsungelében. Még az elnök és felesége is fogadja, hogy aztán elbűvölten nyilatkozzanak a légiesnek nem igazán mondható We’wha lenyűgözö modoráról. Aztán We’wha hazatér, továbbra is törzse megbecsült tagja, Stevenson quasi-bizalmasa, mígnem egy szomorú szívroham át nem repíti az örök vadászmezőkre. Aztán jön a magát humorosnak gondoló Clara True, aki Stevenson ügyvédjének ír egy gonoszkodó levelet 1908-ban, amiben engedélyt kér annak nyilvánosságra hozatalához, hogy We’wha valójában lhamana (berdache) volt. Hát így. Mellesleg, Stevenson 20 év napi kontakt után nem jött rá.
*a kávé egyetlen megbocsáthatatlan tulajdonsága a harmatos reggeleken, hogy lötyög. leginkább ki. ütemre.
Üldögélek a lépcsőn kedvenc rituálém, a reggeli kávézás közben, és mindenfélék járnak az eszemben. Ilyenkor az a jó, hogy még nem vagyok kellőképpen jelen ahhoz, hogy e mindenfélét racionálisan szelektáljam, így aztán leginkább csak passzív szemlélőként asszisztálok e szervezetlen kavalkádhoz.
Bizony, mától egy hét magány egyelőre felfoghatatlan luxusa az enyém. A tíz nap gyerekmegőrzésnek vége, A tegnap este apróbb hisztik és „fááááj a hasam, éééééhes vagyok, hoool van Gimli báááárdja, pisilni keeeell” litániák után hazaköltözött. S még reggel horgonyt szedett, és hosszas sóhajtozás után vonatra ült, valami roppant fontos és távoli konferencia ürügyén, hogy aztán aggódó telefonoknak álcázza a boldog beszámolókat: „jajnemhosszúezígynekedegyedül, te, itt másfél méteres a hó a pályákon, holnap délután síelni fogunk!!”
Egy hét. De rég volt ilyen. Hirtelenjében nem is tudok mit kezdeni a gondolattal, egy hét, na, tömérdek idő, ezalatt mindenfélét lehet csinálni, mint például... és már nyomulnak is az ötletek, hm, hmm, hmmm.... aztán eszembe jut J egy régi gyerekkori története, egyik kedvencem, nagyon adja magát, egy kellemes reggelen J és öccse üldögélnek a családi ház lépcsőjén, elmaradhatatlan pirospöttyes kisbögre kötelező haboskakaóval a kézben, s örömködnek a szülők elutazása okán, ugyebár, mert itt az egész nap, lehet rosszalkodni. És üldögélnek tovább vidáman, miközben azt hajtogatják boldogan, hogy hű, most lehet rosszalkodni.... Mindezt persze J mindig jobban össze tudja szedni, és én jobb szeretem, ha ő mondja el, mert olyankor jókat lehet együttkacarászni....
Eh. Utálom a hétfő reggeleket. Főleg a kávé utáni éber részüket.
Újabb délután A-val. S bevásárol, A a gépen gyilkolászik a Gyűrűk ura játékkal, én meg a bibliográfiámat gépelem S laptopján. Elég reménytelen vállalkozás, A kétpercenként felsikít, „néééééézd milyen új lovagom /íjászom /varázserőm /kastélyom /szövetségesem /táborhelyem /kincsem /szörnyem /lópikulám vaaaan!”, vagy „oooo, K, gyere gyorsan, nem direkt nyomtam meg azt a gombot, ami miatt lefagyott a gép”... bibliográfia lassan halad, többszöri nekifutásra még mindig ugyanazt a sort vacakolom, és A lelkesedése sem lankad... „Hogy mondják azt magyarul, hogy ’jó napot’?” Válaszommal elszöszöl egy darabig, csiszolgatja a kiejtését, miközben Mordor seregeit aprítja. „És azt, hogy ’viszontlátásra’?” Kénytelen vagyok benevezni egy kávéra, a gép szörtyögése legalább elnyomja a gépből áradó csatazajt.
„Akarod tudni, hogy mondjuk Szamoán azt, hogy ’jó napot’?” Meg sem várja, már mondja is, hogy „*&£$@”. Gyanút fogok: „Nem úgy mondjuk, hogy ’talofa’?” A sértődötten válaszol: „De, úgy is mondjuk, de én a nagyon udvarias ’jó napot’-ra tanítalak meg. Azt is akarod tudni, hogy ’viszontlátásra’?” kérdezi, mintha mondhatnék nemet... A délután lassan telik, már Isengard is elvesztette a fél seregét, S még sehol, én egyre megadóbban sóhajtozom. Megváltó telefon. Nem S, hanem A anyja, a világ másik végéről. Aztán egy egykorú unokaöcsivel folytatott magvas beszélgetés következik („Hey, Y, I will cut your balls!!”), majd újra a türelmét hallhatóan épp elvesztő anya; A cseveg kicsit, de belekeveredik valami csetepatéba némely elszemtelenedett szörnnyel, és átpasszolja a kagylót nekem. „*&£$@, E!” vigyorgok a telefonba, de a döbbent csenden túl semmi. „Halló?? E?? Itt vagy még??” E belefúj a telefonba. A közben már a beépített szekrényben visít fékevesztett jókedvében. Elemi erejű megvilágosodás. Többszörösen elnézést kérek E-től, aki maga is összerakja az egészet, és fuldoklik a röhögéstől. Én is. A közben a nagy örömködésben becsurgat a nadrágjába, ez kellőképpen lehűti. Engem is. Nadrágcsere.
A hallgatagon népirt a gépen, én végre haladok. „Igazából azt tanultad meg, hogy ’pisifejű’ meg ’kakafejű’”, súgja oda kuncogva. Közben S megérkezik, két nagy szatyorral felszerelve nyit be az ajtón, és úgy kell megkapaszkodnia a hangorkánban, „*&£$@, pisifejű” üvöltjük spontán kórusban. S-t meglepi széles jókedvünk, gyanakvóan ráncolja a szemöldökét. „Ez olyan jónapotféleség Szamoán, most tanultam” füllentek A heves bólogatásával alátámasztva. S meghatva pillog ránk, „nahát, milyen kedvesek vagytok, fa’afetai!” „Igazán nincs mit, Tata d’amour” mondja A selypegve, és bokánrúg, mire én kimenekülök vörösbegyet nézni a kertbe. A perceim meg vannak számlálva. S meg fog ölni, amint rájön.
„Mondok egy titkot, de nem mondhatod el tatának” mondja A roppant titokzatosan, miközben hadirendbe állítja a kalózokat. A lovasaim behelyezkednek Beaglehole monográfiái mögé, és gyanakodva figyelik a kanapén bicegő kalózkapitányt. „Egy nővel álmodtam,” susogja zavartan, miközben egy rejtélyes csontváz tűnik fel a kalózhajón, „és tudod, hihi, na... úgy csináltunk.” „A csontváz nem ér, azt mondtuk, csak a szigeten kísérthet.” „Szövetséget kötöttünk... Hmm, tudod, elrabolták a cowboyok és én kiszabadítottam” magyarázza tovább az álmát, miközben kardot nyom a csontváz kezébe. „Én nem láttam azt a szövetségkötést” tiltakozom. „Akkor volt, amikor te a kávét főzted....” Egyetlen hadirokkant gyalogosom a kávéscsészén keres tüzelőállást. „És utána, amikor ... ott nem ér, ott egy láthatatlan fal van! .... na, leütöttem az összes gonosz cowboyt, és akkor megköszönte, és ... utána, hihihi... ott sem ér, ott is egy láthatatlan fal van!” A gyalogos lerepül a tv-állványról, nyakában egy vérszomjas papagájjal. „Ez egy fantompapagáj, azért tud átrepülni a falon” magyarázza meg A, mielőtt tiltakozhatnék. „És csókolóztunk is.” „Uhm ilyen komoly volt?” érdeklődöm, miközben az ágyúim becélozzák a párnák mögött lopakodó kalózokat. „Ja, ilyen komoly volt.” bólint rá A, és visszaevez az előőrssel a hajóhoz. A kalózok haditanácsot tartanak, az elégedetlenkedőket többszörösen elagyabugyálják, majd felsorakoznak a taton, roppant fenyegető pózban. A fantompapagáj is elengedi megtépázott gyalogosom nyakát és elhelyezkedik az árbóckosárban. „Te szoktál szerelmeskedni tatával?” A sérült gyalogost a szék alatt felállított ideiglenes kórházba szállítja a mentőosztag. „Előfordul.” A falábú kalózt közben kinevezik kormányossá, aminek láthatóan örül, mert sört rendel a többieknek. „Uhm, ilyen komoly?” kérdi A, és felszedi a horgonyt. „Ja, ilyen komoly.” A felderítőm lemerészkedik a partra, ellenőrizni, nem rejtőzőtt-e el néhány kalóz az újságok mögött. „A kalózaim úgy döntöttek, hogy szövetséget kötnek veled a trollok ellen” közli A ellentmondást nem tűrő hangon, „ha jelt adok, támadunk.”
Johnny (aki Jimmy haláláig beérte Gjonnal is) a bántalmazott nõk mellé állt. "Wirth Judit, a NANE (Nõk a Nõkért Együtt az Erõszak Ellen Egyesület) elnöke meggyõzõnek tartja az énekes elhatározását: a leginkább érintett csoport a középkorú nõké, s Delhusa állítólag nagyon jól ismeri problémáikat."
hmm, mint a képek között talált bizonyíték is mutatja, DJ valóban jól ismeri a középkorú nők problémáit. Úgy tűnik, kezei közt tudja a megoldást is. :o§
A kulcsszó: Doreen Kimura, kanadai pszichológusnő, kutató a Simon Fraser University-n, aki ír, ami legyen az ő baja, én is itt blogozok, ahelyett hogy gépelném a bibliográfiámat, szal nem bűn ez. Mindenféle egalitárius humbuggal ellentétben Kimura a biológiai alapú magyarázat megszállottja: szerinte van női agy meg férfi agy; a lányok és a fiúk különböző adottságokkal és különböző korlátokkal születnek, s e különbségekhez kell igazítanunk az oktatásukat; a lányok hülyék a matekhoz, nem kell őket ezzel kínozni, viszont jobb a kézügyességük - a kicsi ujjaik mozgását jobban koordinálják, hát ez nekem megvilágodosásértékű volt :o))) - , horgoljanak csak szorgosan; azt meg végképp el kellene felejtenünk, hogy a tudományos pályát nekik találták ki, mert nem, nem kell ezt erőltetni - ez is megvilágosodásértékű, most például lövöldözhetek egy toptenes parámra, mindenfajta lelkiismeretfurdalás nélkül. (Az, hogy hol akadt a hálójába a kísérletek elvégzéséhez elégséges számú szűzagy, olyasfajta rejtély, mint a szeplőtlen fogantatás s az elnyűhetetlen szűzhártya misztériuma, nem illik bolygatni.)
Meg aztán, drága hűtlen férfi- és nőtársak, semmi gond, hisz ez genetikus deficit, félre lelkiismeretfurdalás, a neuronok uralják minden léptünket, azokat meg a gének, ugyanígy hátradőlhetnek a foteljukban az alkoholisták, anyagyilkosok, állatkínzók, útonállók... szép kerek világ ez, kicsit redukcionalista ugyan, de legalább megmagyarázható, nem is lep meg, hogy akadnak rajongói.
No, Doreen amellett, hogy maga az élő ellentmondás (mi a faxot keres az egyetemen egy nő, aki szerint a nőknek nincs helyük az egyetemen?), még harcos kisztitkár is: aktív tagja az ultraliberális Freedom Party-nak, mely párt az esélyegyenlőség és a szociális segélyek életbentartásának kíméletlen ellenfele.
Itt cseszte el az egészet, pedig nagy esélye volt egy dobogós helyre nálam, noha a listavezetű Marc Breedlove megható felfedezése, miszerint a leszbikusok mutatóujja hosszabb, mint a gyűrűsujjuk, még mindig nem talált méltó kihívóra; innentől kezdve viszont kénytelen vagyok komolyan venni ezt a nőt. Kár érte, az első öt percben igazán jól szórakoztatott...
http://www.denistouret.net/textes/Kimura.html
http://www.scom.ulaval.ca/Au.fil.des.evenements/2000/02.03/crsng.html
Havazás, itt!!!!!!!!!! Marseille és Cassis között fehér minden, a helyiek vadul fényképezik a hókotrókat, a parton néhány megzavarodott kutya ugatja a röpködő hógolyókat, én meg azon kesergek, miért is nincs fényképezőgép nálam. Pedig reggel tényleg úgy indult, hogy ma vidám napunk lesz, még a napszemüvegemet is beraktam a hátizsákomba.A napozni kirakott bougainvillier ha tudna, bizonnyal roppant szemrehányóan nézne rám, meg tüsszögne is veszettül, de így csak összehúzza magát, összegöngyölt levelekkel dacol a hópelyhekkel, meg is szánom, ma éjjel benn alhat...
btw bougainvillier (vagy bougainvillée, hmm), jó kis történet ez is. 1767 júliusában kezdődik Rio de Janeiróban, ahol Bougainville expedíciójának botanikusa, Philibert Commerson és segédje, Jean Baret begyűjtik az első példányt (a hortenzia is ennek az útnak az eredménye, nem véletlenül: XV. Lajos rajongott a virágokért). Jean Baret a fedélzeti sutyorgás egyik fő tárgya a hajókon, mert vékonyka a hangja, kicsi, nem vetkőzik s nem végzi szükségét mások előtt, és nincs jele annak, hogy borotváját sűrűn kellene használnia. A pletykákat csitítja, hogy megállás nélkül dolgozik, álló nap málhás szamárként megpakolva lohol mestere után, és a hideget éppúgy panasz nélkül tűri, mint a meleget. A homály csak később oszlik, amikor az Etoile és a Boudeuse Tahitin horgonyt vet; Baret első partraszállásakor a lelkes helybeliek „crient que c'est une femme et veulent lui faire les honneurs de l'isle » (Bougainville), s a legénységnek alig sikerül felmenekíteni a hajóra. Hát így. Jeanne Baret az első nő, aki körbehajózta a földet. Ellen McArthur meg az aktuális leggyorsabb, lásd http://www.teamellen.com/ Neki szerencsére már nem kellet hajóraszállás előtt úgy tennie, mintha pasi lenne…
Francia antropológia egyik nagy arca előadást tart a férfiak közötti fellációról, mint a kozmosz rendjének fennmaradásához való hozzájárulásról Melanéziában. Izgalmas téma, újabb multikulti történet arról, ahogyan a hetero/homo kategóriák zátonyra futnak. Akár jó is lehetne.
Nagy Arc komoly fejjel finom társaságban nehezen visszaböföghető kiszólásokkal tarkítja mondókáját, a ‘baszni’ e szövegkörnyezetben áldozó kislányok harmatos ajkára illő könnyed sóhaj. (Argószótáram bővüléséhez egyébként is nagyban hozzájárulnak az antropológusok, biztos azt akarják mutatni, hogy komoly, két lábbal a földön álló tudósok, s nem holmi felhőnjáró filozófusok.)
Nagy Arc a férfiház rejtelmeiről is elejt egy harsány körmondatot – itt zajlik ugyebár ama felláció, 9-15 éves gyerekek kapják, 15-20 éves fiatal férfiak adják a férfiformáló spermát, állandó jelleggel – majd megjegyzi : én ezt nem láttam, de xy kollégám, aki homoszexuális, lakott egy férfiházban, és gondolom ő táplált bizonyos affinitást a dolgok láttán, de én hetero vagyok…finom irónia, mondhatni. És remek taktika is egyben, mert a humorba ágyazott nagyképűség lelőhetetlen, próbálj morogni és azt mondják, nincs humorérzéked…
Arról próbáltak ma meggyőzni, hogy a nők helyzete az európai hagyományban nem is sírnivaló, s érvként megpörgették a Szűzmária-kultuszt.
Na erről jutottak nekem eszembe a kedves baruyák, szívem egyik csücske újabban. Eredetmítoszuk szerint a nők azok, akik összehoznak minden kulturális vicikvacakot, íjat, furulyát – vagyis a baruya lét két talán legfontosabb pontjának, a vadászatnak és a férfiváavatási szertarttásnak a kellékeit. Mondhatnánk, hűha, nesze neked nature – culture vita, teoretice ez igazán megtisztelő. Csakhogy. A női szürpotenciál megfékezésére a férfiak „kénytelenek” ellopni a vonatkozó eszközöket (micsoda horror, belopózni a menstruációs kunyhóba és kihalászni a vágyott objektumot a vérfoltos szoknyácskák alól), és jól elzárni a nők elől. De ez nem elég. Komoly erőbedobással és szívós kitartással sikerül addig eljutniuk, hogy a női testet a férfi nyitja-zárja a gyermekszellemek előtt, hogy a női uterus a férfisperma s a nap formálta magzat befogadására alkalmas zsákká (mely még arra is képtelen, hogy ellássa a magzatot – az apa heroikus erőfeszítése kell ide is, hogy naponta többször spermával táplálja az apróságot), az anyatej a nővel megitatott spermává válik, a nő meg verve jó, s kukacnak áll a világ.
Hát, ezért szeretem én azokat az érveket, amik ilyen teoretikus mézesmadzagokkal kábítanak.
Túl az első rohamon, két dolog jutott még az eszembe, úgy mellékesen: az egyik a nőket célzó buzizás karakterének teljes eltérése itt és otthon; itt a nők buzizása önálló műfaj, vagy mondhatni igencsak jólfejlett alfaja az általános buzizásnak, külön – és helyenként nyelvi humort sem nélkülöző – szókinccsel, melynek gazdagságát még nem látom át teljesen, de kezdem sejteni (és a saját bőrömön érezni, de ez más kérdés, epidermikus frusztrációknak ma csak zárójel jut).
Otthon a buzizás össznépi játéka még általános kontextusban is az urak sértegetésére alkalmazott szókincsre bukik, nőket pedig kifejezetten ritkán, s akkor is relációs kontextusban tudunk alázni, ama becses szerszám hiányának kellemetlen következményeit felmutogatva. Így válik (hogy csak az elmúlt napok terméséből mazsolázzak) a családot a homoszexuális megszállástól féltők visítozásában a buzi szakállas pedofillá, s ezzel a női homoszexualitás ad maiorem caudae gloriam önállósággal nem bíró erotikus előjátékká.
Így aztán esetleges örömöm a pesti argó hiányossága okán igencsak gyorsan belesavanyodik e felismerésbe.
Minderről még hirtelenjében sok minden más is eszembe jutott, egyrészt a buzizás napi rutinjáról (tudja bárki is, honnan jött a magyarba a buzi szó? Puskáztam Nádasdynál, nekem is innen esett le), amiről hosszan lehetne vigyorgós történeteket mesélni (eccer például L társaságában felhevült óvodások elől voltunk kénytelenek menekülni a Népligetben, ma is itt cseng a fülemben az apró lábak egyre közeledő dobogása és a kéttucatnyi szörny visítása: „hűűűűhaaaa, kéééééééét láááány!”), meg persze kevésbé vigyorgósakat is, de ezekre ma nagyon nem akaródzik gondolnom, másrészt meg a reakciókról, ki hogyan teszi rendbe magával a beszólásos élményeket, kiskáté megalázott buziknak (kedvencem a Tarlós botrány környékéről a melegsátort látogató dajcstomi, aki domborította toleranciáját és azt hajtogatta, hogy a buzi szó alapvetően nem homofób beszólás, de amikor néhány betintázott kiskorú szigetlakó a „Dajcsisbuzi” rigmust kezdte spontán módon előadni, hirtelen szkippelte az érvet és elmenekült); a mai nap története azonban - hiába igyekszem eltussolni – mégiscsak egy évekkel ezelőtti vacsora E lakásában /E a spontán módon beavatottak köréhez tartozik, s ennek megfelelően együtt vihogta-sóhajtozta végig velem meleg témájú történeteimet, óvatosan duhaj sörözések alkalmából, megkímélve a jellemzően hetero kérdésektől./, amit a ködös Albionba távozván baráti gesztusként rámhagyott. A vacsoravendégek öntudatos harmincas leszbikusok voltak, akikről elég simán leszedhető, kik is, sörözéshez-focizáshoz s más öncélú lötyögéshez kiválóan alkalmas társaság; aznap este E lakásán sütöttünk-főztünk-trécseltünk, némiképp emelkedett ámde decens hangulatban, mikor E telefonhívása befutott. A hölgyek hallomásból ismerték E-t, mint átmeneti lakáshozjutásom forrását, s amikor beleszólván a kagylóba elhangzott e név, mint egy varázsszóra mindenki elhallgatott, s cinkos csendben asszisztálta végig a párperces beszélgetést. Pedig. Nem jártunk tilosban. De mint jóldresszírozott leszbikusok, a csupa felnőtt nő hirtelen ijedt kiskamasszá vált, akit most rajtakaptak valamin, amit el kell rejteni, le kell tagadni.... Hát ez a kép ugrott ma be saját hallgatásomról, meg az, hogy ha van törzsi összetartozás köztünk, akkor ez a csend az. ( ... gazon maudit, hogy valami rossz poénnal zárjak)
