A frissen felfedezett parák egyike: tegnap lebuziztak. Mindez persze nem újdonság, inkább napi, említésre alig méltó rutin. De a tegnapi buzizás kifejezetten durvára sikeredett, olyan szavakkal tűzdelve, mint gouine, brouter, gazon, amiknek nincs igazán magyar megfelelője; a „buzipicsa” a boys don’t cry magyarításának találmánya, de érthetővé teszi az elsőt, a másik kettő fordításába azonban beletörik a bicskám, olyan helyi színfolt ez is, mint a német Mösentaucher, kínomban ugyan röhögök rajta, de had ne kelljen felcsapni a nagyszótárt.. szal, nem a buzizás ténye miatt vált érdekessé a tegnapi eset, ahhoz hozzászoktam. De a durvaság ezen fokozata azért régebben reakcióra bírt volna, szemöldökráncolástól harsány anyázásig, kontextus és napi kedély függvényében. Ellenben tegnap: semmi, csak a néma düh.
Átvágtam a Köztársaság utcáján, át a kedvenc átjáróházam udvarán, s a buzizás jött utánam, rendületlenül, három unatkozó kamasz mutáló hangján; a szembejövők jól megnéztek, bokától fejbúbig, aztán vissza, hogy ellépve mellettem ne kelljen a szemembe nézni, s a pizzás, aki eddig mindig megismert egy félmosoly erejéig, most valahol a gyomrom magasságában felejtette a szemét... két év után először megszámoltam, 38 lépcsőfok, aztán 6 lépés, és új utca kezdődik, egy állandóan dühös rotweiler éberkedik egy fekete vwben, minden reggel, mindig ugyanott, a lepurkant olasz étterem előtt, B szerint családi vállalkozás, választék nincs, de ami van, az zseniális, talán ki kellen próbálni egyszer, ha már itt megyek el minden reggel... aztán a csend, a lustaság diadala, 38 lépcsőfok, hiába.
Aztán a kérdés, miért is nem? Valami tiltakozásféle, mittomén, reakció, legalább egy fejcsóva? Mondom magamnak, nem gyávaság, de mit is lehetne mondani? Ezeknek reakciót? Meg különben is, nyelvtudásom túl jólnevelt, még csak anyázni sem tudnék egy jóízűt, mondom is majd este S-nek, mondjom már néhány vaskosabbat, jól jöhet még az. Ettől némileg felvidulok, átmenetileg. Mert a kikötőnél, a sirályokat bámulva - mindig itt kötök ki, ha valami bajom van, ez is egy jólfejlett para, egyszer összeszedem – hirtelen rájövök, mi dühít. Nem a buzizás, hanem az én megadó, bűntudatos hallgatásom.
Átvágtam a Köztársaság utcáján, át a kedvenc átjáróházam udvarán, s a buzizás jött utánam, rendületlenül, három unatkozó kamasz mutáló hangján; a szembejövők jól megnéztek, bokától fejbúbig, aztán vissza, hogy ellépve mellettem ne kelljen a szemembe nézni, s a pizzás, aki eddig mindig megismert egy félmosoly erejéig, most valahol a gyomrom magasságában felejtette a szemét... két év után először megszámoltam, 38 lépcsőfok, aztán 6 lépés, és új utca kezdődik, egy állandóan dühös rotweiler éberkedik egy fekete vwben, minden reggel, mindig ugyanott, a lepurkant olasz étterem előtt, B szerint családi vállalkozás, választék nincs, de ami van, az zseniális, talán ki kellen próbálni egyszer, ha már itt megyek el minden reggel... aztán a csend, a lustaság diadala, 38 lépcsőfok, hiába.
Aztán a kérdés, miért is nem? Valami tiltakozásféle, mittomén, reakció, legalább egy fejcsóva? Mondom magamnak, nem gyávaság, de mit is lehetne mondani? Ezeknek reakciót? Meg különben is, nyelvtudásom túl jólnevelt, még csak anyázni sem tudnék egy jóízűt, mondom is majd este S-nek, mondjom már néhány vaskosabbat, jól jöhet még az. Ettől némileg felvidulok, átmenetileg. Mert a kikötőnél, a sirályokat bámulva - mindig itt kötök ki, ha valami bajom van, ez is egy jólfejlett para, egyszer összeszedem – hirtelen rájövök, mi dühít. Nem a buzizás, hanem az én megadó, bűntudatos hallgatásom.
2 megjegyzés:
Ezekben nekem mindig az a legrosszabb, hogy a későbbiekben mindig azt bánom, hogy nem kaptam fel azt a kukát, kavicsot, virágcserepet, stb. amit hozzájuk vághattam volna. És hiába tervezem el, hogy legközelebb hogyan reagálok, az a helyzet megint más lesz.
jo kis dilemma ez.. asszem gyerekkoromban tul hatarozottan vertek a fejembe azt a hazugsagot, hogy 'okos enged, szamar szenved'...
Megjegyzés küldése