exorcisme

Vannak néha napok, amikor egészen váratlanul súlya lesz a dolgoknak. Ma például S egészen váratlanul rámcsörgött, pedig tudja, hogy a könyvtárban nem tudok telefonálni. Így aztán visszaadtam a könyvemet, kiküzdöttem magam az utcára, át az elektromos kölcsönzőpadokon, elektromos biztonsági kapukon és egyáltalán nem elektromos biztonsági őrökön, hogy aztán azt susogja a telefonba, ’én még mindig a vizsgára felügyelek, nem is tudok beszélni most, csak azt akartam tudni, ugye minden rendben?’

Így aztán maradt két üres órám előre megbeszélt randevúnkig, és lelkierő híján letettem az újabb visszaküzdésen, herótom van a biztonsági kapuktól, állandóan rámberregnek, mert mindig lapul legalább egy kölcsönzött kötet a hátizsákomban, vagy ha mégsem, akkor valami más, mint legutóbb a helyi szupermarket elhagyásakor a két órával hamarabb a kertészeti szakbolban vásárolt kerekcukkini magok, amit aztán elég nehéz volt elmagyarázni a biztonsági őröknek, mert ha berreg a kapu, akkor oka is van berregni, de aztán győzött szerintük bájos ír akcentusom, és egy ejnyebejnyével megúsztam, pedig szigorúbbra indult a dolog...

Céltalan lődörgésem valahogy a Gibertig tartott, és akkor valamiért úgy döntöttem, megnézem az utcára kipakolt könyveket, pedig máskor messziről elkerülöm a polcokat, önvédelmi megfontolásból, mert a kávé-szendvics-metrobérlet háromszögbe már nem fér bele a könyvvásárlás, hiába, kéne valami rendes munka. Na de ma délben már túlestem a kávén-szendvicsen, és még mindig volt két euróm, ami annyira képtelen összegnek tűnt a Gibert áraihoz képest, hogy valami hirtelen megtalált merészség odanavigált a könyvkupachoz, ahonnan egészen váratlanul rámköszönt egy ragyogóan új Lichtenberg Aphorismen. Kézbesimuló, jóillatú, két euró. Le voltam véve a lábamról. Már majdnem beléptem fizetni, amikor egy újabb megmagyarázhatatlan roham nyomán újra beletúrtam a kupacba. Csupa angolnyelvű ponyva, csoda, hogy ez az egy Lichtenberg belekeveredett, motyogom biztatón magamnak.... Aztán hopp, egészen váratlanul ki néz velem farkasszemet? Egy francia bulldog emésztőcsatornáját többszörösen megjárt, s ennek nyomán kifejezetten megviselt Willa Cather, az Alexander’s bridge. Két euró.

Miközben ott álltam fejcsóválva, kezemben a két könyvvel, az jutott eszembe, hogy néha egészen váratlanul ránk köszönnek ilyen lehetetlen helyzetek, mint ez is, és hogy egyik kezemben ott van mindaz, amit elvileg végérvényesen otthagytam Pesten, a másikban meg mindaz, ami miatt tulajdonképpen itt vagyok, és újra végig kell játszanom, még ha szimbolikusan is, a pontosan két évvel ezelőtti választásomat.

Aztán még az jutott eszembe, hogy Cardanus szerint az ördög néha egészen váratlan formákban is tud kísérteni (bár van valami agyament csavar a történetben a megkívánás kritériuma kapcsán), s úgy látszik, ebbéli szokásáról nem tett még le.

Viszont lett egy új könyvem.

Ceterum censeo J csináljon végre blogot!!