lehűlés

Túl az első rohamon, két dolog jutott még az eszembe, úgy mellékesen: az egyik a nőket célzó buzizás karakterének teljes eltérése itt és otthon; itt a nők buzizása önálló műfaj, vagy mondhatni igencsak jólfejlett alfaja az általános buzizásnak, külön – és helyenként nyelvi humort sem nélkülöző – szókinccsel, melynek gazdagságát még nem látom át teljesen, de kezdem sejteni (és a saját bőrömön érezni, de ez más kérdés, epidermikus frusztrációknak ma csak zárójel jut).

Otthon a buzizás össznépi játéka még általános kontextusban is az urak sértegetésére alkalmazott szókincsre bukik, nőket pedig kifejezetten ritkán, s akkor is relációs kontextusban tudunk alázni, ama becses szerszám hiányának kellemetlen következményeit felmutogatva. Így válik (hogy csak az elmúlt napok terméséből mazsolázzak) a családot a homoszexuális megszállástól féltők visítozásában a buzi szakállas pedofillá, s ezzel a női homoszexualitás ad maiorem caudae gloriam önállósággal nem bíró erotikus előjátékká.

Így aztán esetleges örömöm a pesti argó hiányossága okán igencsak gyorsan belesavanyodik e felismerésbe.

silence

Minderről még hirtelenjében sok minden más is eszembe jutott, egyrészt a buzizás napi rutinjáról (tudja bárki is, honnan jött a magyarba a buzi szó? Puskáztam Nádasdynál, nekem is innen esett le), amiről hosszan lehetne vigyorgós történeteket mesélni (eccer például L társaságában felhevült óvodások elől voltunk kénytelenek menekülni a Népligetben, ma is itt cseng a fülemben az apró lábak egyre közeledő dobogása és a kéttucatnyi szörny visítása: „hűűűűhaaaa, kéééééééét láááány!”), meg persze kevésbé vigyorgósakat is, de ezekre ma nagyon nem akaródzik gondolnom, másrészt meg a reakciókról, ki hogyan teszi rendbe magával a beszólásos élményeket, kiskáté megalázott buziknak (kedvencem a Tarlós botrány környékéről a melegsátort látogató dajcstomi, aki domborította toleranciáját és azt hajtogatta, hogy a buzi szó alapvetően nem homofób beszólás, de amikor néhány betintázott kiskorú szigetlakó a „Dajcsisbuzi” rigmust kezdte spontán módon előadni, hirtelen szkippelte az érvet és elmenekült); a mai nap története azonban - hiába igyekszem eltussolni – mégiscsak egy évekkel ezelőtti vacsora E lakásában /E a spontán módon beavatottak köréhez tartozik, s ennek megfelelően együtt vihogta-sóhajtozta végig velem meleg témájú történeteimet, óvatosan duhaj sörözések alkalmából, megkímélve a jellemzően hetero kérdésektől./, amit a ködös Albionba távozván baráti gesztusként rámhagyott. A vacsoravendégek öntudatos harmincas leszbikusok voltak, akikről elég simán leszedhető, kik is, sörözéshez-focizáshoz s más öncélú lötyögéshez kiválóan alkalmas társaság; aznap este E lakásán sütöttünk-főztünk-trécseltünk, némiképp emelkedett ámde decens hangulatban, mikor E telefonhívása befutott. A hölgyek hallomásból ismerték E-t, mint átmeneti lakáshozjutásom forrását, s amikor beleszólván a kagylóba elhangzott e név, mint egy varázsszóra mindenki elhallgatott, s cinkos csendben asszisztálta végig a párperces beszélgetést. Pedig. Nem jártunk tilosban. De mint jóldresszírozott leszbikusok, a csupa felnőtt nő hirtelen ijedt kiskamasszá vált, akit most rajtakaptak valamin, amit el kell rejteni, le kell tagadni.... Hát ez a kép ugrott ma be saját hallgatásomról, meg az, hogy ha van törzsi összetartozás köztünk, akkor ez a csend az. ( ... gazon maudit, hogy valami rossz poénnal zárjak)

napi rutin?

A frissen felfedezett parák egyike: tegnap lebuziztak. Mindez persze nem újdonság, inkább napi, említésre alig méltó rutin. De a tegnapi buzizás kifejezetten durvára sikeredett, olyan szavakkal tűzdelve, mint gouine, brouter, gazon, amiknek nincs igazán magyar megfelelője; a „buzipicsa” a boys don’t cry magyarításának találmánya, de érthetővé teszi az elsőt, a másik kettő fordításába azonban beletörik a bicskám, olyan helyi színfolt ez is, mint a német Mösentaucher, kínomban ugyan röhögök rajta, de had ne kelljen felcsapni a nagyszótárt.. szal, nem a buzizás ténye miatt vált érdekessé a tegnapi eset, ahhoz hozzászoktam. De a durvaság ezen fokozata azért régebben reakcióra bírt volna, szemöldökráncolástól harsány anyázásig, kontextus és napi kedély függvényében. Ellenben tegnap: semmi, csak a néma düh.
Átvágtam a Köztársaság utcáján, át a kedvenc átjáróházam udvarán, s a buzizás jött utánam, rendületlenül, három unatkozó kamasz mutáló hangján; a szembejövők jól megnéztek, bokától fejbúbig, aztán vissza, hogy ellépve mellettem ne kelljen a szemembe nézni, s a pizzás, aki eddig mindig megismert egy félmosoly erejéig, most valahol a gyomrom magasságában felejtette a szemét... két év után először megszámoltam, 38 lépcsőfok, aztán 6 lépés, és új utca kezdődik, egy állandóan dühös rotweiler éberkedik egy fekete vwben, minden reggel, mindig ugyanott, a lepurkant olasz étterem előtt, B szerint családi vállalkozás, választék nincs, de ami van, az zseniális, talán ki kellen próbálni egyszer, ha már itt megyek el minden reggel... aztán a csend, a lustaság diadala, 38 lépcsőfok, hiába.
Aztán a kérdés, miért is nem? Valami tiltakozásféle, mittomén, reakció, legalább egy fejcsóva? Mondom magamnak, nem gyávaság, de mit is lehetne mondani? Ezeknek reakciót? Meg különben is, nyelvtudásom túl jólnevelt, még csak anyázni sem tudnék egy jóízűt, mondom is majd este S-nek, mondjom már néhány vaskosabbat, jól jöhet még az. Ettől némileg felvidulok, átmenetileg. Mert a kikötőnél, a sirályokat bámulva - mindig itt kötök ki, ha valami bajom van, ez is egy jólfejlett para, egyszer összeszedem – hirtelen rájövök, mi dühít. Nem a buzizás, hanem az én megadó, bűntudatos hallgatásom.

Az ébredő amazon öröme

Mindehhez képest válik kifejezetten vidámmá az a pár óra, amit az interneten lógva töltöttem a napokban, levadászva az Amerika-ábrázolások tömegét, csupa jóhúsban tartott álmos amazon, elnyúlva a hamacon, kis papagáj (vagy más egzotikus állat) itt, lemészárolt ellenfeleket daraboló-sütögető-falatozó félállat férfiak amott, tollacskák, fegyverek kötelező jelleggel (naná, amazonról van szó), a "nahát, rámtaláltak" csodálkozása és a "na végre, rámtaláltak" öröme között, amibe belevegyül egy csipetnyi erotikus sóhaj is, felkinálkozás a férfias felfedezőnek, aki meglóbál mindent, ami számít, üdvözülést - tudományt, hogy végre értelme legyen ezen kultúranélküli, időn és téren kívüli létnek...

amerika keresztlevele 2.

íme a tettes csinos fotója:

Amerika keresztlevele

Kezemben Amerika keresztlevele, Waldseemüller 1507-ben kiadott Cosmographiae Introductio-ja.

"... a világ negyedik részét Americo Vespuce fedezte fel, és nem látom okát annak, miért ne nevezhetnénk el e negyedik részt Americo-ról, a felfedezőről ... America-nak, azaz Americo földjének, miután Európát és Ázsiát pedig női névvel illetjük."

No. Waldseemüller védelmére legyen mondva, az "Amerigo - Kolombusz" vitából már a kezdete előtt kiszállt, és az 1513-as kiadásban már "Terra Incognita"-ra módosítja a hat évvel azelőtti nevet, megjegyezve, hogy a felfedező Kolombusz. Még sok szépet lehetne róla mondani szakmailag, pl. ő az első kartográf, aki - 8 évvel azelőtt, hogy Balboa saját szemeivel látná - "kitalálja" a Csendes óceánt. Nem semmi egy figura; jólnevelt, lelkiismeretes tudós. Azzal sincs semmi baj, hogy úgy gondolja, a felfedezőről kell elnevezni az új földet, így szokás ez, szentek, ünnepnapok, uralkodók, hajóskapitányok, felfedezők. Ami viszont nekem legalábbis cinkes a történetben, az az, hogy Waldseemüller szinte az első kortársai közül, aki biztosra veszi, Kolombusz egy új földrészt fedezett fel, nem csak néhány szigetet India nyugati partjai előtt, és ennek kapcsán védi meg névválasztásának jogosságát azzal az érvszerű kis szösszenettel, hogy ugyanmár legyen végre egy pasinevű kontinens is a térképen.

Hát, meg is látszik rajta. Nomen est omen.