Arról próbáltak ma meggyőzni, hogy a nők helyzete az európai hagyományban nem is sírnivaló, s érvként megpörgették a Szűzmária-kultuszt.
Na erről jutottak nekem eszembe a kedves baruyák, szívem egyik csücske újabban. Eredetmítoszuk szerint a nők azok, akik összehoznak minden kulturális vicikvacakot, íjat, furulyát – vagyis a baruya lét két talán legfontosabb pontjának, a vadászatnak és a férfiváavatási szertarttásnak a kellékeit. Mondhatnánk, hűha, nesze neked nature – culture vita, teoretice ez igazán megtisztelő. Csakhogy. A női szürpotenciál megfékezésére a férfiak „kénytelenek” ellopni a vonatkozó eszközöket (micsoda horror, belopózni a menstruációs kunyhóba és kihalászni a vágyott objektumot a vérfoltos szoknyácskák alól), és jól elzárni a nők elől. De ez nem elég. Komoly erőbedobással és szívós kitartással sikerül addig eljutniuk, hogy a női testet a férfi nyitja-zárja a gyermekszellemek előtt, hogy a női uterus a férfisperma s a nap formálta magzat befogadására alkalmas zsákká (mely még arra is képtelen, hogy ellássa a magzatot – az apa heroikus erőfeszítése kell ide is, hogy naponta többször spermával táplálja az apróságot), az anyatej a nővel megitatott spermává válik, a nő meg verve jó, s kukacnak áll a világ.
Hát, ezért szeretem én azokat az érveket, amik ilyen teoretikus mézesmadzagokkal kábítanak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése