Váncsa István után megnyugtató Szigeti András és a szokatlanul higgadt György Péter, vagy talán csak azért tűnik higgadtnak, mert jelenleg ugyanazon a hullámhosszon nem higgadt, mint én, eh, akármi.
Nekem azért mocorog a kisördög, mert jó ez a láthatatlansági okfejtés, jól rá lehet fogni mindent, de azért nem illen eccerű ez. Romának lenni Újfehértón nem ugyanaz, mint quasifranciának lenni Clichy-sous-Bois-ban, és ez az a bibi, ami nem szükségszerűen jön át otthoni viszonyok között.
A France 3 esti híradójának bemondónője színesbőrű, az M6 egyik (nyíltan meleg) divatdiktátor reggeli bohóca úgyszintén, a legjobban fizetett francia színészt Jamel Debbouze-nak hívják és külvárosi arab családból jön, de ugyanígy jól eladható a mozivásznon és a képernyőn Eric és Ramzy, Omar és Fred, akik a Canal+ sztárjai, Doc Gyneco, aki minden második ostoba tóksó meghívott sztárvendége, etc. etc., a legközkedveltebb francia pedig egy kabil munkáscsalád sarja, Zinedine Zidane, akinek csapattársai között lassan nagyítóval kell keresni az „igazi” franciákat, nem hiába fanyalgott lepen a vbgyőzelem után, Cissé, Henry, Makalele, Thuram, Wiltord, Dhorasso és társai, a modern stadionok félistenei, akik közül jónéhánynak volt annyi vér a pucájában, hogy a kamerák előtt küldje el Sarkot oda, ahová való. És ezek az urak nem üres Győzike-figurák, egyrészt mert határozottan vállalják és sokszor meg is mutatják, honnan jöttek, másrészt mert ha kell, kinyitják a szájukat, harmadrészt pedig a külvárosi ifjak számára jelentenek valamit, sokszor többet, mint bárki más. És ez a csavar a történetben, ez a tökéletes vizibiliti, ami mégsem vizibiliti, csak úgy tesz, mintha az lenne. Merhogy.
A ’Produit de banlieu’, a „Kaïra* for ever’ feliratú pólókat veszik, mint a cukrot, a párizsi squatokban hemzsegnek a graffitiket kattogtató peremkultúrára éhes látogatók, Mohamed Dia streetwear kollekciója már meghódította Amerikát is, és a Levi’s új farmerfazonjainak kulcsszavai nem hiába a krumping és clowning. Na és akkor még nem szóltunk a rapról, Tragédie, M. Pokora. K-maro, Passi, Ministère Amer, Akhenaton, csupa csilingelő pénztárgép, mégha 50 Centtől kicsit messze is vannak (még), lehet énekelni a nagy Johnny Hallyday vagy Calogero társaságában, mert az olyan megható.
Csak ideértünk végre ehhez a csinos paradoxonhoz: míg a szociális és gazdasági szférában a peremkerületek és a központok közötti távolság csak nőőő, s lassan már a szakadék szó is finomkodó habos csipkegallérnak tűnik, nos, addig a perem kulturális kódjai megrágva és újrafelböfögve ugyan, de a fogyasztói társadalom iparának legkifizetődőbb marketingeszközeivé váltak.
Hát csókolom. Jó kis johnmalkovichmenetes élmény lehet ez egy külvárosinak, eccer véletlenül bekerülni Párizs belvárosába, és rácsodálkozni az ugyanúgy öltözött vagányt játszó divatos kisfiúkra. Tessék akkor látszani. Ugyebár. És akkor mi is marad észrevétetni magát?
Aszongya/reppeli a Tandem: „Je baiserai la France jusqu’à ce qu’elle m’aime”
Q.E.D.
*’caillera’, mint ‘racaille’, ezt meg ugye sarko vágta az amúgy sem lelkes külvárosiak szemébe, lett is belőle haddelhadd.
::: kredit - e poszt a nouvelobs nélkül nem jöhetett vóna létre :::
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése