flambííír

mondjuk a languszta még várat magára, mert van olyan is a világon, mint pl. cukorfok, és a szőlő diktál, nem az ember, meg a nap hozzá, meg a pincekapacitás, hiába kattogtatnám serényen a metszőollót, ha. mellesleg már négyen feladták a kezdeti kilencből, és a betérő kettő is elmenekült, nem heroizmusom piedesztálra állításáért, na de mégis, nem vagyok ám semmi, mazochizmusból jeles... öööö, mindez csak azért fontos (egyáltalán nem fontos, de felmostam, szárad a padló, és valamivel el kell foglalnom magam pár percre, hogy ne caplassak mindent össze), mert ugye a languszta szüret befejezésekor csenget majd be kulináris mulatságra hozzánk.
na de. S ilyen szörnyeket akar rágcsálni, megtermett fixáció, nem bírt ellenállni, hát vett apró rákokat, hogy majd jól megsütjük őket a kertben, serpenyőben, kis vajjal... khmm. jó is az, kezdeti undoromat egy ideje lassan bimbódzó szimpátia váltotta fel, főleg, amióta késsel-villával is elbánok velük. nnnna. beestek anyósomék is, akik mit sem tudnak családi állapotunk akár jelentősnek is mondható változásáról, így aztán összekacsintván S-el ögész ünnepélyes ráksütős pasztiszos aperitívet rittyentettünk tímmunkában.
remek este lett, békés jajjcsaknebeszéljünkérzékenypontokról típusú altatós nyárvégi lötyögés, néhány kitartó kabóca óvatos zümmögése mellett. az est fénypontját akaratlanul is én szolgáltattam, a pasztiszban flambírozott rákjaimmal. sikerült némi interaktív elemet is belecsempésznem a dologba, anyósomék meglepő gyorsasággal szedték össze a kertben szétrepült huncut rákokat, míg S a fürdőszobában nyomatta rám a hideg vizet, minden tiltakozásom ellenére.
nna, jó kis este volt, finom rákkal, jó borral, kabócákkal, igazán. viszont, ha ellenállhatatlan vágyat éreznénk pasztiszos flambírozás ügyben, egy kupicánál többet ne löttyentsünk a serpenyőbe, hacsak nem akarunk egy tartós lookátformálásba belevágni.