csupa ilyen dolog járt ma az agyamban szüretelés közben. Kváziházaséletem első napja, mellesleg.Ja, a PACS. S reggeltől délig sírdogált ill. pánikszerűen elrohant nadrágot venni, legyünk illően felöltözöttek, ha már. Eh, illően felöltözni, én? Azért kicsit. És elindulás előtt S még pityergett kicsit a nyakamban, és megígértette velem, hogy nem bámulom majd fátyolos szemekkel, sőt semmilyen szemekkel, mert akkor bőgni fog.
Aztán megérkezvén komolyságunk elpárolgott (már a parkolóban komoly sebeket szenvedett, amikor megláttuk AZ épületet, ahol). Végállomásunkon, a folyosón össze-vissza pakolt székek, még véletlenül sem egyformák, és egy pad, amin a nyári fejlesztés frissen megérkezett számítógépeinek / nyomtatóinak / képernyőinek dobozai szomorkodtak. Szemben pályaudvari jegypénztárpult-imitátor, mögötte ámuldozó hölgyemény, aki tökéletesen elfelejtette, hogy iderendelt bennünket. Aztán félretolja az ebédlezáró desszertjét, elveszi a papírjainkat, és kb. két perc múlva kezünkbe nyom egy hivatalos igazolást, négy példányban, orövoáár, médam, és már lohol is vissza a desszertjéhez.
Hát így esett, hogy S nem pityergett, sőt. Alig tudtam lefogni, hogy ne dudálja szét a hazautat. És vihogva megígértette velem, hogy szüret után nem étterembe hívom meg, hanem veszek egy megtermett langusztafarkat, és lakomát csapunk belőle. uh.
update: olvassunk hozzá Boccacciot. Decameron, 5. nap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése