Engem egész héten annyira nyomasztott ez a duracell álnevű bértollnok és orgazmusatléta, mármint sokkal pontosabban a csapdahelyzet, amit kreált, hogy komolyan nekiveselkedtem, nosza, rakjuk össze a nemek közötti különbséget, de úgy rendesen, ne kuki-punci alapon, mert az már az oviban megvolt a többségnek.
Na, biologizálva: mindenkinek van 23 kromoszómája a papájától, 23 a mamájától, ami gyors fejszámolás után is 46. Ebből 44 autoszóma, 2 meg heterokromoszóma, XX vagy XY (Painter 1923), s az Y kromoszóma jelenléte a hím fenotipus jellemzője (Jacobs 1959).
Az embrió neme a 6-7. hétig indifferens, ezután a Müller és a Wolf vezetékből differenciálódnak és fejlődnek ki a nemi szervek (gonadális nem); az már elég rég kiderült, hogy bizonyos hormonok jelenléte (pl. tesztoszteron) a kromoszómaállománytól függetlenül hím egyedek kifejlődését idézi elő (Jost 1970). Viszont úgy tűnik, hogy már a a differenciálódás előtt is lehetséges az embrió eljövendő nemének meghatározása, ami arra késztette a kutatókat, hogy új megoldást keressenek.
Ami kapásból szembeötlő, az az, hogy néhány kivételtől eltekintve szinte mindenki a herék felé tapogat, s a petefészek megléte az alap, a herék a többlet. Ennek megfelelően a többség a TDF-et nyomozza (Testis Determining Factor), míg az OIM (Ovary Inducing Molecule) körüli kavarás ritka, mint a fehér holló (Wachtel 1983, Eichler 1986).
TDF 1: az Y kromoszóma elég korán kiesett a jelöltek sorából; egyrészt mert nem minden fajra jellemző ez a strukturális leosztás, a muslincáknál pl. XX/A és XXY/A nőnemű, míg XO/A és XY/A hímnemű, a madaraknál ZW nőnemű és a ZZ a hímnemű etc. Jacobs(1958) szerint az Y kromoszóma a domináns ezügyben, de De la Chapelle kutatásai alapján (1964) nyilvánvaló, hogy léteznek XX kromoszómás férfiak és XY kromoszómás nők, és egy nem lebecsülhető százalék egyáltalán nem bír standard kromoszómapárossal.
TDF 2: az HY antigén (Eichwald, Wachtel 1975), amiről szintén kiderült (Silvers 1982), hogy valójában két különböző antigént takar, melyek nem szükségszerűen vannak jelen egyszerre.
TDF 3: ZFY gén, ami egy ujj alakú fehérjevacak, mely cink jelenlété feltételezi (Zinc Finger Protein), és XX kromoszómájú uraknál előfordul, míg XY kromoszómájú hölgyeknél nem, de ez az ötlet is elég gyorsan diszkvalifikálódott (Page 1989, Seboum 1989).
TDF 4: a következő jelölt az SRY gén; a hipotézis szerint ennek egy mutációja van jelen XY kromoszómájú nőneműeknél, a gond csak az, hogy az XY kromoszúmájú nőnemű vizsgálati alanyok többségénél az SRY teljesen normális.
Hát, jelenleg tudományos katyvazzal van dolgunk, megoldás nincs a láthatáron.
Hagyományosan és tudományosan két helyre fókuszálunk: koponya és medence, és elvileg megmondjuk, milyen nemű volt a megboldogult koponya ill. medencetulajdonos.
Gond itt is akad, csőstül:
i) a koponya „maszkulinizálódik” a korral, legyen nőről vagy férfiről szó, ergo a nem megállapításakor más tényezőket is figyelembe kell vennünk.
ii) Az inuitok medencéje az európaiakéhoz hasonlítva kifejezetten nőies jellemzőkkel bír, ergo nem mindegy, milyen populációval van dolgunk.
iii) A neolitikumban élt normandok (átlagmagasság kb. 135-165 cm) férfijai kifejezetten nőiesnek hatnak a kortárs, de tőlük pátszáz kilométerre keletre lakó lakosság (átlagmagasság kb. 150-180cm) nőtagjai mellett, ergo régészeti leletek elemzésekor a fenti probléma éppúgy jelen van, kisebb távolság esetén is.
iv) Túl sok a variáció: a homogén eredményeket szolgáltató leletek többsége a férfi – női pólus között helyezkedik el, s nem sorolható egyértelműen az egyikhez vagy a másikhoz; az erős jellemzőkkel bíró leletek pedig igen gyakran ellentétes karaktert mutatnak a vizsgált területtől függően: egy kifejezetten maszkulin koponyához gyakran feminin medence társul, sőt az sem ritka, hogy a medence jobb oldala férfi, a bal meg női jellemzőkkel bír.
Nna, mielőtt csontok után kapkodnánk, nem árt finomítani a módszeren.
Ennek jót tesz egy kis komparatív vacakolás, legyen a Grossgartachi kultúra célpont, irány Elzász. Ha csontvadászati méréseket-meghatározásokat akarunk megejteni, nem árt okosan megválasztani az értékeinket (Payre, Wiels, Fonton 2002). Ha a hatvanas évek fehér amerikai lakosságára belőtt értékek (Giles és Elliot 1963) alapján osztályozunk, a leletek 18%-a nő, 82%-a férfi. Hmm. Ha a hatvanas évek fekete amerikai lakosságára belőtt értékeket (uők) vesszük, 37% nő, 63% férfi. Ha a merovingiek (nem Matrix) értékeket vesszük (Peyre 1977), 53% nő és 47% férfi. Kul, kezd valamit mondani; a vizsgálat eredménye nyilvánvalóan a választott módszer függvénye. Lapozzunk. Az is nyilvánvaló, hogy a Giles-Elliot értékek sokkal markánsabb nő/férfi differenciára vannak belőve fehérek, mint feketék esetén. És az is nyilvánvaló, hogy a korabeli európai értékek szintén kevésbé válnak el egymástól.
Ha a grossgartachi urakat és hölgyeket nézzük, csontozatukon a végzett munka nyoma nem hagy teret a nem szerinti munkamegosztás hipotézisének, ugyanazok a deformációk, kopások etc. mindkét nem esetében, ergo ugyanaz a fizikai terhelés. A kőfaragó szerszámokat tartalmazó sírok egyike egy nőé, akinek karcsontjai között nagy az eltérés; jobb karja a ’feltárt sírok legerősebb jobbja’ top tenjébe vígan belefér. Ugyanígy találhatunk nyílhegyeket is női sírokban, ami kapásból orrbarúg egy bebetonozott elméletet a vadászat = hímtevékenység ügyben, nem beszélve a különböző bizsuk s más finomságok nemek közötti demokratikus megoszlásáról; nem árt észben tartani, hogy eleddig az ásatások rutinjában egyszerű volt az osztályozás: férfiszerszám => férfisír, női szerszám => női sír. Minderrről elfelejtették értesíteni a grossgartachi kollégákat, akik az aprócska urak mellé hajlamosak voltak női, a behemót hölgyek mellé meg férfi kacatokat pakolni, ennyit a német alaposságról.
Konklúziót levonni lusta vagyok, meg különben is nyilvánvaló.
Duracell ide-oda, megbuktam a beazonosítástanfolyamon, pedig aszittem, leszek én még öntudatos víg nő, de nem, maradok a környezetbarát napelemüzemmódnál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése