mármint a pesti létem stádiumai. az az abszurd és már említett dézzavü, ami az első napokban belengett mindent. aztán talán volt egy pillanat, E konyhájában (a gombás csirkecomb fölött rágódván, egy kétéves bandol jólnevelt társaságában), amikor mintha összeállt volna. valami érthetővé. de aztán újra zavaros lett. némó kapitányként fura bipbipek háttérzajában lemerültem valami elveszett városba, ahol levegőt se kapok, ha nem spájzolok be előre. esztaggyamössze. nyilvánvalóan nem az a múzeum ez, kocogtatom meg a fejemet babonásan, mint aminek lennie kéne, kösz a súgást, Herr Vonnegut. aztán az elveszettséget felváltotta a düh, morgok mindenféléket magamban, s vicsorgok mindenre, ami mozog, a düh meg csak izmosodik, mantrázom magamban a káromkodnivalókat, hosszan, fáradhatatlanul. és a tengerre vágyom, kimosatni az agyamból mindent, kimosni való arcokat, főleg. aztán a végére valami fáradt belenyugvás kap el, végérvényesen. szakad, aminek szakadnia kell, bólintok rá a reptéri váróban, és kikapcsolom a mobilomat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése