hétfő reggel

Üldögélek a lépcsőn kedvenc rituálém, a reggeli kávézás közben, és mindenfélék járnak az eszemben. Ilyenkor az a jó, hogy még nem vagyok kellőképpen jelen ahhoz, hogy e mindenfélét racionálisan szelektáljam, így aztán leginkább csak passzív szemlélőként asszisztálok e szervezetlen kavalkádhoz.

Bizony, mától egy hét magány egyelőre felfoghatatlan luxusa az enyém. A tíz nap gyerekmegőrzésnek vége, A tegnap este apróbb hisztik és „fááááj a hasam, éééééhes vagyok, hoool van Gimli báááárdja, pisilni keeeell” litániák után hazaköltözött. S még reggel horgonyt szedett, és hosszas sóhajtozás után vonatra ült, valami roppant fontos és távoli konferencia ürügyén, hogy aztán aggódó telefonoknak álcázza a boldog beszámolókat: „jajnemhosszúezígynekedegyedül, te, itt másfél méteres a hó a pályákon, holnap délután síelni fogunk!!”

Egy hét. De rég volt ilyen. Hirtelenjében nem is tudok mit kezdeni a gondolattal, egy hét, na, tömérdek idő, ezalatt mindenfélét lehet csinálni, mint például... és már nyomulnak is az ötletek, hm, hmm, hmmm.... aztán eszembe jut J egy régi gyerekkori története, egyik kedvencem, nagyon adja magát, egy kellemes reggelen J és öccse üldögélnek a családi ház lépcsőjén, elmaradhatatlan pirospöttyes kisbögre kötelező haboskakaóval a kézben, s örömködnek a szülők elutazása okán, ugyebár, mert itt az egész nap, lehet rosszalkodni. És üldögélnek tovább vidáman, miközben azt hajtogatják boldogan, hogy hű, most lehet rosszalkodni.... Mindezt persze J mindig jobban össze tudja szedni, és én jobb szeretem, ha ő mondja el, mert olyankor jókat lehet együttkacarászni....
Eh. Utálom a hétfő reggeleket. Főleg a kávé utáni éber részüket.