
kisebb L world botrány Angliában.
(Guardian cikk bejelentkezős!!)
.... alias Tom Cruise. Nyakában a gyémántokkal díszített Freedom Medal of Valor, miközben a nagyvezér David Miscavige jobbjába kapaszkodik. Aztán meglátogatja az akkor belügyminiszter Sarkozy-t és elbeszélget vele családról, scientológiáról, miegymásról, aztán megmenti a családját a legújabb filmjében, aztán nekimegy Brooke Shields-nek, amiért az Paxilt szed postpartum depressziója kezelésre, aztán elugrik Marseillebe, ahol Gaudin gyorsan díszpolgárrá avatja, aztán elporzik további lelkeket menteni. (Arról, hogy a scientológia betiltott móka errefelé, hogy Sarko könyvének utolsó fejezete fura módon az új spiritualitás nagyobb tiszteletének szükségességét ragozza, s hogy Marseille-ben pár éve elég botrányos korülmények között tűntek el dossziék a helyi főguru elleni perben, békés vasárnap délután nem illik blogozni.)

Na. Mondtam én S-nek már indulóban, ma este valahogy nem vagyok olyan hangulatban, meg különben is, pár napja medúzákat (kettőt is, azannya) láttunk L-el kisejleni a homályos kékből, a Sascsőr szikla hirtelen mély semmibe vesző lábánál, meg kicsi is vagyok és a migrén is mintha mocorogna, jobb nem provokálni, de S csak vigyorgott, ugyanmár, lusta bajnok. Aztán a parton is mondtam, nem jó a víz, néééézd, nincs senki benn, és valahogy olyan khmmm az egész, nemistudom. Ah, mondta S szemöldökráncolva, persze hogy nincs senki, este hétkor mindenki békésen otthon ül, most vagy soha, végre lehet rendesen úszni, nem kell a vörösre sült turistákat kerülgetni. Megaztán, mutatott fölényesen a kontaktlencsék nélkül elmosódott foltot formáló távoli strandra, ott vannak ám a vízben, legalább egy féltucatnyian. Nyafibolt bezár.
Békés vasárnap este: beüzemeljük az anyósoméktól lelopott Canal+ dekódert- milyen jó is az, ha nyaralnak. Persze nem működik, gyenge a szignál. Vissza anyósomék lakásába, ahol újfent beüzemeljük a dekódert. Műűködik. Naná, már vagy öt éve. Azért megkönnyebbülünk.
Az egész marseillei kirándulás itt kezdődött, a palais Longchampnál, szokásomhoz híven egy apró elkeveredéssel fűszerezve. Az épület maga ölég lepurkant és teletagelt, de még így is kellemes meglepetés a zöldet meglehetősen mostohán kezelő marseillei kőrengetegben; muszáj is neki, hisz a kolera és a szárazság csapásait megelégelő városháza építtette az 1830-as évek végén, annak örömére, hogy megépült a Durance vizét a városig vezető csatorna.
A következő célpont a Reformés neogótikus duplatornyától balra, a város legmagasabb pontja (kicsit, déliverő?) és egyben büszkesége, a Notre-Dame de la Garde, némi kötelező kitérővel persze, Vieux-Port és halpiaca, meg az elmaradhatatlan Four des Navettes, a város legrégibb péksége, ahol a legjobb navettet lehet venni, ami L és Jf szerint leginkább szappanízű, dacára az idekeveredő evangélista urak csónakjára hajazó formának. Nesze neked fennkölt provanszi tradíció.
És íme a nemes cél, majd negyvenet verő déli kánikulában, x lépcsőfok és San Franciscot idéző utca legyőzése után, enyhén sípoló tüdővel, miegymással. Láthatóan turisták vagyunk. Utálom a státuszvesztést.
Na és ez az, ami onnan fentről látszik, If vára és Frioul két szigete, meg a tenger, hajajaj, és közben üvöltenek a kabócák, és misztrál borzol... apropó misztrál, L és Jf bájos szorgalommal fényképeztette magát, bár némi üröm keveredett az örömbe, főleg L részéről, mert a huncutja minden fényképre pajzán szarvacskákat varázsolt a hajából . Asszem itt kapták vissza az összes gonoszkodó vihogást, amivel a misztrállal kapcsolatos óvatosságra intő mondataimat díjazták.
A Notre-Dame de la Garde legfeltűnőbb sajátossága a mindent ellepő ex voto-k tömege, kinn és benn, falon és az oszlopokról lelógatva... Kincsestár egy naiv művészetekben érdekelt bölcsésznek, bizonyára. Megúszott hajótörések, makacs betegségek csodás legyőzése, összeforrt csontok, kihevert lórugások, elkerült ellenséges zárótűz, minden, amiben a vallásos ámulat a "Bonne mère" kezét sejtheti.
Szombaton elmentünk Amált nézni. S elkattogtatott egy tekercset, én meg a kocsiban felejtettem a kölcsöngépet, pedig nagyon fel akartam vágni a közeli képekkel. Hát nem jött össze.
Engem egész héten annyira nyomasztott ez a duracell álnevű bértollnok és orgazmusatléta, mármint sokkal pontosabban a csapdahelyzet, amit kreált, hogy komolyan nekiveselkedtem, nosza, rakjuk össze a nemek közötti különbséget, de úgy rendesen, ne kuki-punci alapon, mert az már az oviban megvolt a többségnek.
Na, biologizálva: mindenkinek van 23 kromoszómája a papájától, 23 a mamájától, ami gyors fejszámolás után is 46. Ebből 44 autoszóma, 2 meg heterokromoszóma, XX vagy XY (Painter 1923), s az Y kromoszóma jelenléte a hím fenotipus jellemzője (Jacobs 1959).
Az embrió neme a 6-7. hétig indifferens, ezután a Müller és a Wolf vezetékből differenciálódnak és fejlődnek ki a nemi szervek (gonadális nem); az már elég rég kiderült, hogy bizonyos hormonok jelenléte (pl. tesztoszteron) a kromoszómaállománytól függetlenül hím egyedek kifejlődését idézi elő (Jost 1970). Viszont úgy tűnik, hogy már a a differenciálódás előtt is lehetséges az embrió eljövendő nemének meghatározása, ami arra késztette a kutatókat, hogy új megoldást keressenek.
Ami kapásból szembeötlő, az az, hogy néhány kivételtől eltekintve szinte mindenki a herék felé tapogat, s a petefészek megléte az alap, a herék a többlet. Ennek megfelelően a többség a TDF-et nyomozza (Testis Determining Factor), míg az OIM (Ovary Inducing Molecule) körüli kavarás ritka, mint a fehér holló (Wachtel 1983, Eichler 1986).
TDF 1: az Y kromoszóma elég korán kiesett a jelöltek sorából; egyrészt mert nem minden fajra jellemző ez a strukturális leosztás, a muslincáknál pl. XX/A és XXY/A nőnemű, míg XO/A és XY/A hímnemű, a madaraknál ZW nőnemű és a ZZ a hímnemű etc. Jacobs(1958) szerint az Y kromoszóma a domináns ezügyben, de De la Chapelle kutatásai alapján (1964) nyilvánvaló, hogy léteznek XX kromoszómás férfiak és XY kromoszómás nők, és egy nem lebecsülhető százalék egyáltalán nem bír standard kromoszómapárossal.
TDF 2: az HY antigén (Eichwald, Wachtel 1975), amiről szintén kiderült (Silvers 1982), hogy valójában két különböző antigént takar, melyek nem szükségszerűen vannak jelen egyszerre.
TDF 3: ZFY gén, ami egy ujj alakú fehérjevacak, mely cink jelenlété feltételezi (Zinc Finger Protein), és XX kromoszómájú uraknál előfordul, míg XY kromoszómájú hölgyeknél nem, de ez az ötlet is elég gyorsan diszkvalifikálódott (Page 1989, Seboum 1989).
TDF 4: a következő jelölt az SRY gén; a hipotézis szerint ennek egy mutációja van jelen XY kromoszómájú nőneműeknél, a gond csak az, hogy az XY kromoszúmájú nőnemű vizsgálati alanyok többségénél az SRY teljesen normális.
Hát, jelenleg tudományos katyvazzal van dolgunk, megoldás nincs a láthatáron.
Hagyományosan és tudományosan két helyre fókuszálunk: koponya és medence, és elvileg megmondjuk, milyen nemű volt a megboldogult koponya ill. medencetulajdonos.
Gond itt is akad, csőstül:
i) a koponya „maszkulinizálódik” a korral, legyen nőről vagy férfiről szó, ergo a nem megállapításakor más tényezőket is figyelembe kell vennünk.
ii) Az inuitok medencéje az európaiakéhoz hasonlítva kifejezetten nőies jellemzőkkel bír, ergo nem mindegy, milyen populációval van dolgunk.
iii) A neolitikumban élt normandok (átlagmagasság kb. 135-165 cm) férfijai kifejezetten nőiesnek hatnak a kortárs, de tőlük pátszáz kilométerre keletre lakó lakosság (átlagmagasság kb. 150-180cm) nőtagjai mellett, ergo régészeti leletek elemzésekor a fenti probléma éppúgy jelen van, kisebb távolság esetén is.
iv) Túl sok a variáció: a homogén eredményeket szolgáltató leletek többsége a férfi – női pólus között helyezkedik el, s nem sorolható egyértelműen az egyikhez vagy a másikhoz; az erős jellemzőkkel bíró leletek pedig igen gyakran ellentétes karaktert mutatnak a vizsgált területtől függően: egy kifejezetten maszkulin koponyához gyakran feminin medence társul, sőt az sem ritka, hogy a medence jobb oldala férfi, a bal meg női jellemzőkkel bír.
Nna, mielőtt csontok után kapkodnánk, nem árt finomítani a módszeren.
Ennek jót tesz egy kis komparatív vacakolás, legyen a Grossgartachi kultúra célpont, irány Elzász. Ha csontvadászati méréseket-meghatározásokat akarunk megejteni, nem árt okosan megválasztani az értékeinket (Payre, Wiels, Fonton 2002). Ha a hatvanas évek fehér amerikai lakosságára belőtt értékek (Giles és Elliot 1963) alapján osztályozunk, a leletek 18%-a nő, 82%-a férfi. Hmm. Ha a hatvanas évek fekete amerikai lakosságára belőtt értékeket (uők) vesszük, 37% nő, 63% férfi. Ha a merovingiek (nem Matrix) értékeket vesszük (Peyre 1977), 53% nő és 47% férfi. Kul, kezd valamit mondani; a vizsgálat eredménye nyilvánvalóan a választott módszer függvénye. Lapozzunk. Az is nyilvánvaló, hogy a Giles-Elliot értékek sokkal markánsabb nő/férfi differenciára vannak belőve fehérek, mint feketék esetén. És az is nyilvánvaló, hogy a korabeli európai értékek szintén kevésbé válnak el egymástól.
Ha a grossgartachi urakat és hölgyeket nézzük, csontozatukon a végzett munka nyoma nem hagy teret a nem szerinti munkamegosztás hipotézisének, ugyanazok a deformációk, kopások etc. mindkét nem esetében, ergo ugyanaz a fizikai terhelés. A kőfaragó szerszámokat tartalmazó sírok egyike egy nőé, akinek karcsontjai között nagy az eltérés; jobb karja a ’feltárt sírok legerősebb jobbja’ top tenjébe vígan belefér. Ugyanígy találhatunk nyílhegyeket is női sírokban, ami kapásból orrbarúg egy bebetonozott elméletet a vadászat = hímtevékenység ügyben, nem beszélve a különböző bizsuk s más finomságok nemek közötti demokratikus megoszlásáról; nem árt észben tartani, hogy eleddig az ásatások rutinjában egyszerű volt az osztályozás: férfiszerszám => férfisír, női szerszám => női sír. Minderrről elfelejtették értesíteni a grossgartachi kollégákat, akik az aprócska urak mellé hajlamosak voltak női, a behemót hölgyek mellé meg férfi kacatokat pakolni, ennyit a német alaposságról.
Konklúziót levonni lusta vagyok, meg különben is nyilvánvaló.
Duracell ide-oda, megbuktam a beazonosítástanfolyamon, pedig aszittem, leszek én még öntudatos víg nő, de nem, maradok a környezetbarát napelemüzemmódnál.
Na nekem ezek a plakátok ugranak be a bprádiós akcióról.